Légy önmagad?

Egész nap azon fáradozunk, hogy a legjobb oldalunkat mutassuk. Imponálunk otthon, imponálunk az osztályteremben, imponálunk a munkában. Éppen a helyzethez illő legoptimálisabb oldalunkat próbáljuk meg kidomborítani nap, mint nap. Tesszük ezt úgy, hogy közben álcázzuk félelmeinket és gyengeségeinket. Elrejtjük legmélyebb önmegnyilvánulási indulatainkat, belső gondolatainknak és őszinteségünknek csak a legbensőségesebb körökben adunk teret szabadon.

Folyamatosan szkenneljük a világot, értelmezzük a körülöttünk lévő valóságot. Szituációk millióiban állunk állandó készenlétben. A hatékonyság – főleg a gyorsaság – érdekében bevetjük legbeváltabb sztereotípiainkat, sémáinkat.

A végén sémává válunk mi magunk is. Benne vagyunk a világban, imponálunk, álcázunk, miközben mások imponálást és álcázását saját sztereotípiáink és sémáink szerint értelmezzük.

Légy önmagad! – ott a válasz a könyvespolcon, az újságosnál, az üzenőfalon. Folyamatosan érzünk és értelmezünk, majd mások helyzetébe képzeljük magunkat, hogy megtudjuk vajon ők mit érezhetnek. Empátiás képességünk, agyi működésünkkel összhangban személyes, szemtől szembeni pillanatokra van tervezve. Amikor a  másik szemével próbáljuk meg nézni a minket körülvevő valóságot, akkor az ő gondolati mintáit igyekszünk lemásolni. Mindig, mindent érteni akarunk.

kép forrása: stocksnap.io

A közös hullámhossz létrejöttének egyik feltétele, hogy a háttérbe helyezzük magunkat, a másikra figyelünk és egyetlen célunk az, hogy megértsük ő mit gondol és mit érez nem pedig az, hogy megértessük mi mit gondolunk és érzünk.

Az érzelmi empátiáért felelős idegpályák a kisgyermekkorban kezdenek fejlődni. Ekkor érezzük át először, milyen valakivel egy hullámhosszon lenni. Ekkor ismerjük fel az alapérzelmeket, majd tapasztaljuk meg később az ehhez kapcsolódó reakciókat. Az agyunk később olyan átalakuláson megy keresztül, amelynek végén előbb érezzük meg a másik ember örömét vagy fájdalmát, minthogy arról gondolkodni tudjunk. A megtestesült együttérzés példája, amikor saját magunkban érezzük mások érzéseit. Ez a folyamat megy végbe például, amikor elfordítjuk a fejünket ha látjuk, hogy valakitől vért vesznek.

Mások meg- illetve felismerése nehéz feladat. Tévútra léphetünk, ami visszafordíthatatlan folyamatokat indít el. A Közterem tréningjein létrehozzuk a mindennapok szituációit. Egy biztonságos környezetben tapasztaljuk meg saját magunkat és másokat. Reflektálunk az érzéseinkre majd különböző eszközökkel fejlesztjük képességeinket.

Önvédelmi eszközt és védőhálót adunk, azokra a helyzetekre, amikor magunkat és másokat szeretnénk megérteni vagy minél pontosabb képet kapni a valóságról, miközben saját magunk állított csapdákba sétálunk. Mert az, hogy mit veszünk észre meghatározza azt, hogyan ítélünk. Ítéletünk meghatározza a hozzáállásunkat ezáltal döntéseinket és cselekményeinket, amelyek eredménye hatással van hangulatunkra és önbecsülésünkre. Így változunk és veszünk észre új dolgokat vagy lépünk túl a régieken. Az, hogy mit veszünk észre pedig magunktól függ és meghatározza azt, hogy kik leszünk.

 

Felhasznált irodalom:

Daniel Goleman (2015): A fókusz. Libri Kiadó, Budapest.

Daniel Goleman (2015): Társas Intelligencia. Libri Kiadó, Budapest.

Elliot Aronson (2008): A társas lény. Akadémia Kiadó, Budapest.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s