Együttműködés és versengés

Amikor a Közteremben megkezdjük a munkát azzal, hogy a pedagógusok által kitöltött jelentkezési lapot átbogarásszuk, majd ennek alapján vázlatosan megtervezzük a tréning ívét, biztosak lehetünk benne, hogy az együttműködés központi elemként szerepel majd a foglakozásokon. Hatékonyan együttműködni hatalmas feladat. Ennél már csak a versengés pozitív, fejlesztő mivoltát nehezebb megragadni a csoportban.

Az együttműködés nem kizárólagosan pozitív, ahogy a verseny sem kizárólagosan negatív. Sőt, nem érdemes ilyen minősítő jelzőkkel ellátnunk e két fogalmat, hiszen önmagukban teljesen semlegesek. Ahogy a kommunikáció és a konfliktuskezelés kapcsán már kifejtettük: soha nincs egy jó megoldás, viselkedési vagy cselekvési mód. Az, hogy mi a helyes, a célravezető, a sikeres mód, azt mindig az adott helyzet és a körülmények határozzák meg. Ugyanígy igaz ez a versengésre és az együttműködésre is.

A gyerekek nagyon hamar megismerkednek a versengéssel, akár már az óvodás életkor előtt is, de az óvodában és kivált az iskolában mindenképpen. Hiszen mindennek az alapja a valamilyen szempont szerinti összehasonlítás, ami persze nem meglepő, hiszen a társadalmunk is pontosan így működik. Ez bizonyos szempontból egyszerűvé teszi a dolgokat, bizonyos szempontból pedig (pl. szelektív iskolarendszer) számos problémát is felvet. De ahogy jeleztem: ne tegyünk pozitív vagy negatív előjelet a versengés elé. Vegyül például a társasjátékokat: noha manapság egyre népszerűbbek a kooperatív játékok, alapvetően a játékok azért működnek jól, mert a bennük lévő versenyhelyzet indukál számos, akár tanulási tevékenységet, helyzetet is. Természetes, hogy nyerni szeretnék, hiszen ez a cél, ennek érdekében pedig folyamatosan figyelek a saját és a társaim játékára (mi ez, ha nem rejtett együttműködés?), elemzem a kialakult helyzetet, ha kell, változtatok a stratégiámon. Mi történik, ha nem nyerek? Némi bosszankodás után biztosan a lehető leghamarabb újra akarok játszani, hogy ezúttal még jobb, ügyesebb legyek és ha minden jól megy, nyerjek is. A társasjáték-pedagógiáról és magáról a játékról itt és itt lehet izgalmas írásokat találni.

Fülöp Márta, a versengés témájának hazai szakértője így ír: a versengés “lehetővé teszi, hogy a társakkal való összehasonlítás során mindenki felbecsülje a saját értékeit, elősegíti az így felismert értékeknek megfelelő csoporton belüli státus és szerep elnyerését. Ez pedig az egyén lelki egészségének és a csoport jó működésének a feltétele. Szolgálhatja valamilyen közvetlen cél elérését, de elősegítheti a hosszabb távú önfejlődést is, és hozzájárulhat a személyiség differenciálódásához” (Fülöp, 2009) (ajánljuk a teljes cikket, melyet itt lehet elolvasni). A verseny az együttműködés elemeit is magában hordozza, ha feltételezzük, hogy egy tisztességes versenyről van szó. Csepeli György (2014. 78-79.) szerint ezek a következők: egyetértés a szabályokkal, kölcsönös bizalom abban, hogy a felek betartják a szabályokat, fontosnak tartják az elérendő célt, nem törekednek egyoldalú előnyökre és a nyertes nem semmisíti meg a vesztest. Ebben az értelmezésben a verseny alkalmas a legjobb teljesítmény kiválasztására. A verseny a győzelem és a vereség révén egyenlőtlenségeket teremt, közben eltérő szerepekbe kerülnek a résztvevők. Vesztes mindig több van, mint győztes – a győztes egyedül van (a siker-attribúció ezt csak felerősíti, mely belső és a személytől függő okokat emeli ki). A vesztesek oldaláról inkább a felelősségelhárító oktulajdonsítással élnek, de jó érzéseket kelt, hogy nem egyedül szenvedtek vereséget. A verseny konstruktív konfliktus, amely érdeklődést és kíváncsiságot kelt, kísérletezés, melynek során többféle cselekvési alternatíva bontakozik ki (Csepeli, 2014). A verseny tehát része a mindennapoknak, nem kikerülhető, sőt, kifejezetten jó, ha van. A foglalkozásaink során kialakított versenyhelyzetekben a diákokat megismertetjük a nyertes-nyertes szemlélettel is, hiszen fontos, hogy győzelmeiket nem csak és kizárólag egyénileg, a másikra megsemmisítő vereséget mérve éljék meg, hanem képesek legyenek néha kilépni ebből a keretből és meglátni, hogy egy versenyhelyzet olykor kompromisszummal, közös áldozathozatallal, közös energiabefektetéssel nagyobb sikert eredményezhet, mint ha csak a saját győzelmükre fókuszálnának.

Az együttműködés során pozitív, kölcsönös függés alakul ki a társaktól, ahol az együttműködő egyének képesek helyettesíteni egymást, az együttműködő felek egymás cselekvéseit pozitívan értékelik, az együttműködők segítőkészek egymással (Deutsch, 1981, idézi Csepeli, 2014). E. Aronson és mtsai (1970-1980) kísérletének eredményeként kijelenthetjük, hogy az osztálytermi szinten alkalmazott együttműködés jótékony hatása a tanulási helyzet szerves részeként kiegészítheti a hagyományosan versengésre épülő iskolai környezetet, ezen felül elősegíti a pozitív személyközi kapcsolatok kialakulását és segítheti a tanulást (Blaney et al, 1980, idézi Csepeli, 2014). Az együttműködéshez attitűdváltozás szükséges az együttműködés irányába, aminek érdekében először az érzelmi viszonyokat kell módosítani. Nehezítő körülmény, hogy együttműködést szeretnénk elérni egy alapvetően hierarchikusan működő rendszerben, mint az iskola (Rudas, 2011) (vö. versengés).

A Közterem program során tehát mind a versengés, mind az együttműködés témájából merítünk gyakorlatokat úgy, hogy azok értelmezése, megértése (ahogy minden esetben), az osztály szintjén történjen és magával hordozza az egyéni és csoportos önismeretet is: Hogyan viselkedek én? Hogyan viselkedik az osztályunk?

A következő blogbejegyzésünkben konkrét gyakorlatokon keresztül mutatjuk be az eddig tárgyalt soft skilleket, vagyis azt, hogyan is működik mindez a Közterem foglalkozásain.

 

Felhasznált irodalmak:

Csepeli György (2014): Szociálpszichológia mindenkiben. Kossuth Kiadó, Budapest.
Fülöp Márta (2009): A versengés szerepe. ÚPSZ. URL: http://ofi.hu/tudastar/versenges-szerepe
Klaus Antons (2006): A csoportdinamika gyakorlata. Synalorg, Budapest.
Manfred Gellert és Claus Nowak (2010): A csapatépítés nagykönyve. Z-Press Kiadó, Miskolc.
Rudas János (1990): Delfi örökösei. Gondolat, Budapest.
Rudas János (2011): Javne örökösei. Oriold és Társai Kiadó, Budapest.
Takács Viktória (2014. szerk.): Gondolkodjunk 3D-ben! A közösségi vita módszertana. Demokratikus Ifjúságért Alapítvány, Budapest.

Képek forrása: http://www.pixabay.com

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s