Párbeszéd a pedagógiai játékról

– Miért játszunk?
– Miért ne?! – Maradhattunk volna ennyiben, de nem sikerült, pedig a választ remeknek gondolom.
– Kezdjük hát akkor elölről.
– Miért játszunk? – kérdezte szemrehányóan.
– Miért ne?! – feleltem flegmán. Hiszek az odavetett válaszok erejében, időnként tényleg működnek.
– Nincs rá idő – folytatta kérlelhetetlenül. Úgy közölte mint egy megfellebezhetetlen igazságot, de hallatszott a hangján, hogy felkészült arra, hogy megfellebezem, így éreztette azt is, hogy sebaj, lesznek még érvei.
– Miért, mi lett az idővel? Lemaradtam valamiről? Megette valaki vagy valami egy részét? – Ha flegmán nem megy át, hát jöhet a humor, néha az is segít átlendülni.

kép forrása: hbr.org

Válaszként egy értetlenkedő tekintetet kaptam. Ki tudja, miért, meg azt, hogy számít-e. Folyamatosan kattogott az agyam, hogy mégis mit lehetne kihozni egy ilyen beszélgetésből, mert az látszott, hogy nem tudom megúszni. Hetek óta engedtem el a fülem mellett a megjegyzéseket, némelyiket olyan nehezen, hogy le is horzsolta a bőrt, olyan közel suhant tova. Például, hogy ne foglalkozzunk vele, csak játsszunk. Igen, ez ilyen. Hol felszólítanak rá, hol számon kérik. Persze nincs nagy különbség a kettő között, ha jól odafigyelünk a játék szóhoz társuló verbális és nem verbális jelekre, melyek a földbe tiporják. És ehhez nem volt semmi kedvem.

 

Álltunk az iskola folyosóján, a gyerekek díszletként körülöttünk, ahogy a falon az üvegek mögé zárt mindenféle múltak. Olyan volt az egész mint egy sokszor mosott ruha, mint egy sokszor lejátszott VHS szalag, amit nézve már abban sem vagy biztos, hogy színes filmről van e szó. Persze arról is lehetne vitatkozni, hogy valaha színes volt-e. De nem most. Magamat próbáltam színesnek látni és elidegeníteni a helyzettől, hogy részt vehessek benne.

 

– Próbáljuk máshogy – kellett az ironikus felütés, vereségből indulva nehéz. – Mérőnél olvastam nemrég egy frappáns megfogalmazást, melynek az volt a lényege, hogy a játék nem létfontosságú, az viszont igen, hogy néha olyasmit csináljunk, ami nem létfontosságú.
– Ezt akár el is tudom fogadni, de nem hiszem, hogy erre az iskolában kellene időt szakítani. A néha bőven elfér iskolán kívül, a barátokkal, a családdal, bárhol.
– Bele lehetne menni abba, hogy vajon egy iskolásnak van-e értelmezhető iskolán kívüli élete, de most nem erről beszélünk. Leegyszerűsítve, továbbvíve Mérő állítását azt emelném ki, hogy szívesen játszunk és ezt miért ne lehetne felhasználni.
– Hogyan?
– Úgy, hogy játszunk. Ez egyébként egy lépéssel messzebb van, mint amiről Mérő beszél, mert ő a játékosítást elemzi, kissé összemosva a játékos tanulással, ami sok-sok tanórán jelen van.
– De az más.
– Így van, ezért is lépnék tovább, egészen oda, hogy a tiszta játékból mi mindent lehet tanulni. Szórakoztatásra szánt játékokból. És hogy ebből mit tanulhatunk mi, pedagógusok. Süskind írt egy remek novellát A viadal címmel, ami egy sakkpartiról szól. Olvasta?
– Nem.
– Megpróbálom nem lelőni a poént, de arról van szó, hogy az írónak sikerült feszültséget teremtenie egy teljesen egyoldalú parti körül – a szereplők, de az olvasó számára is. És így nem is volt egyoldalú. (Talán mégis lelőttem a poént, elnézést.) A lényeg, hogy ez egy olyan játék kapcsán történt, ahol egyértelműen kiszámolhatóak a megfelelő lépések. Ha sötét ezt lépi, akkor világosnak ezt kell, majd amazt és végül nyer. Nagyon leegyszerűsítve. Ezen látszólag nem lehet változtatni, a sakk szabályaiból következik. Ami mégis változtat – például ebben az elbeszélésben is – az az, hogy emberek játszanak egymással egy adott környezetben, ahol emberek nézik őket. Tehát nem csak a játékot, de a helyzetet is meg kell oldani. És szép, hogy a végkifejlet a játék sajátosságaira épít, egy biztonságra, amit ezernyi bizonytalanság előzött meg.
– De hogy jön ez ide?
– Mindjárt.
– Oké, de lassan becsöngetnek.
– Ugyan, mi is imádtuk a késős tanárokat. Még egy gyors példa. Egy rövid kis rész egy regényből, mégis egy hasonlóan mély elemzés egy játékről. Robert Williams szereplői Kígyók és létrákat játszanak. A sakk tökéletes ellentéte, egy olyan játék, amire semmilyen hatással nincsenek a játékosok, fordítva viszont nincs így. Éppen ennek a kiszolgáltatottságnak a megélése, elfogadása, az ebben való részvétel nyújt egy utánozhatatlan élményt. Egy játék kereteinek a biztonságában. De nagyon szépen van leírva és a könyv is jó, érdemes elolvasni, most elég ennyi.
– Mire?
– A játékokban való mélység megmutatására. És szándékosan nem onnan közelítettem a sakkot, hogy sakkozni megtanulni, jól sakkozni milyen értékes és milyen nehéz, mert ezt el szoktuk fogadni. Játékhelyzetek sajátosságáról próbáltam mondani valamit. A társasjátékozás pedig azért jó példa, mert hihetetlenül messze van az iskolai hétköznapoktól, de még ennek a helye is bőven indokolható a pedagógiai eszköztárban: leültetni a gyerekeket pár jó játék mellé és hagyni, hogy játsszanak. De mi most a tréningjátékok mentén nem értettünk egyet, ami jóval egyszerűbb kérdés, hiszen ezek pedagógiai céllal születtek meg – de ha társasjátékot választunk tréninggyakorlatnak, ott is adaptáció történik, még akkor is, ha nem alakítunk semmit a játékon, hiszen új kontextusba helyezzük.
– Kezdem elveszíteni a fonalat. Mármint értem, hogy miről beszélsz, de azt nem, hogy mi köze mindennek ahhoz, hogy egy iskolában egyszerűen nem érünk rá játszani, mert tanulni kell. Jegyeket kell szerezni, versenyekre megyünk, készülünk az érettségire és a többi. Ezek egyszerűen előrébb vannak a sorban és nem sok helyet és időt hagynak.
– Oké, már itt van egy jelentős különbség a felfogásunkban. Én nem tudom pedagógiai célként értelmezni a felsoroltakat. Szelekciós eszközök, mérőeszközök, érdekességek, ennyi. Ennél tágabb és összetettebb, hogy mit is szeretnénk, amihez máris jobban kapcsolódhat a játék. Igen, leosztályozni szerencsére nem lehet, ráadásul érettségizni sem kell belőle – huh -, de tanulásra, a fejlődés támogatására ettől még lehet alkalmas. Még egy olyan folyamatban is, amit a végén minősítünk, hiszen magát az utat elég támogatni, még ha ezzel látszólag kevésbé is van tisztában az oktatási rendszerünk. A kulcs, hogy nem a visszamondható tudással dolgozik a játék, hanem kompetencia szinten értelmezhető. De ha megijedünk ettől a szótól, akkor közelíthetünk megint Mérő felől, aki a kompetencia mellett a konvertálható tudás kifejezést is használja, sőt, a szellemi rugalmasság fejlesztése egyenesen egy olyan könyvének alcíme, mely a játékról szól. Cortazár szép megfogalmazással kapcsolódik ehhez és egyenesen játékos emberről ír, akit találékonynak jellemez, aki eligazodik az életben, aki alkot. Szóval jó sok dolgot lehet gyakorolni egy motiváló, védett közegben, tehát játék során, ami képessé tesz minket rengeteg mindenre. És ezt már sokkal könnyebben tudom pedagógiai célként értelmezni.
– És hol vagyunk ebben mi, pedagógusok?
– Egyszerűen csak hagyjuk, hogy történjenek a dolgok egy olyan helyzetben, amit mi hoztunk létre. Ez talán egyszerűnek és kevésnek tűnik, miközben fantasztikusan nehéz.
– Rendben, de akkor miért olyan felháborító, ha azt mondjuk, hogy nosza, játsszatok.
– Mert máshogy viszonyulunk a játékhoz. Ahogy egy klasszikus pedagógiai tankönyv is, ahol a komoly tanulással van szembeállítva. És ez nem jó.
– Dehogynem. Ha jól értem, amit eddig mondtál, akkor a játék más és ez egy fontos másság. A játék nem lehet komoly, mert akkor elveszíti azokat a sajátosságait, amik miatt hatékonynak gondoljátok.
– Jogos. De itt a kulcs is. Ha a másságot el tudjuk fogadni valóban fontosnak, akkor tud működni. Egy olyan iskolai környezetben, ahol a degradálunk, sorbarendezünk, ott a gyerek sem tud megfelelően részt venni a játékban. Arra gondolok, hogy nagyon más feszülten, feleslegesnek, oda nem illőnek érezve játszani valamit, mint jó kedvvel, lazán nem tulajdonítani neki jelentőséget. A súlytalanság fontos, de csak akkor tud működni, ha közben nem cipel ezer más súlyt a gyerek. A tréningeken azon dolgozunk, hogy meg tudjanak érkezni, bele tudják engedni magukat, de nem mindegy honnan indulnak. A játék nem egy tudatosított folyamat, ritkán pörgünk azon, hogy épp játszunk, hiszen éppen játszunk, nem érünk rá. És erre az állapotra szükség van ahhoz, hogy működjön. Éppen ezért mondtam azt, hogy az is egy fejlesztés folyamat támogatása, ha kiválasztok pár társasjátékot, lerakom egy asztalra, a gyerekeket behívom, elmondom az általuk választott játékok szabályait és játszunk pár órát.
– De itt nem erről van szó.
– Nem, de ettől a játék még maradhat játék, ha elég ügyesek vagyunk. Ha megérkeztettük, ráhangoltuk a srácokat, megteremtettük a kereteket, akkor bele tudnak süppedni a játékba, de utána ki is tudjuk őket húzni onnan, hogy reflektáljunk a történtekre. Ez már megint a direktebb irányba tesz lépéseket, de nem feltétlenül erőszakolja meg magát a játékot. Igazából szívesen beszélgetünk arról, amiben jól éreztük magunkat, amiben együtt voltunk jelen, de ha rendben van a bizalom, akkor azt is szeretjük feldolgozni, ami nehéz volt, amiben kényelmetlenül éreztük magunkat. Ez jellemzően jön magától, leszámítva, ha elvárják tőlünk. Ezért is próbáljuk a folyamat részévé tenni. Szóval semmi különös, csak játszunk kicsit és beszélgetünk róla.
– 10 perce megy az órám, tényleg mennem kell. De azt hiszem értem, amit mondasz, bár a tananyag attól még ott van, azt meg kell tanítani.
– Ez egy másik beszélgetés, ebbe most nem akartam beleszólni. Sőt. Igazából az sem volt cél, hogy másokat rábeszéljek a játékra. Nekem csak az a fontos, hogy minket hagyjanak játszani anélkül, hogy leszólnák valami felesleges, gyerekes dolognak, hiszen egy felesleges, gyerekes dolog.

 

Mosolyogtunk, ahogy beszélgetések végén szokás. Elmondtad, elmondtam, megtörtént. Már csak néhány diák lézengett itt-ott. Talán késtek, talán lógtak, talán plusz feladatok végzésére készültek. Valahol még a nap is beszökött, de csak az általunk felvert port tette láthatóbbá. Nagyon szórakoztatóan pörögtek-forogtak mindenfelé a porszemek, én meg néztem ezt pár percig és próbáltam kitalálni, hogy mi lehet a szabály.

Hivatkozom néhány szövegre, néhányra pedig nem, de a sorokból kiolvasható inspirációjuk. Szándékoltan az alábbiak voltak velem az íráskor:
Cortazár, Julio (2005): Játékok. L’Harmattan Kiadó.
Falus Iván (szerk., 2007): Didaktika. Nemzeti Tankönyvkiadó.
Gaarder, Jostein (2012): Sofie világa. Noran Libro Kiadó
Knausz Imre (2008): Mit kezdjünk az értékeléssel? Adalékok az integrációs nevelés pedagógiájához. Educatio Társadalmi Szolgáltató Közhasznú Társaság.
Mérő László (2017): Nyolcrétű út. A szellemi rugalmasság fejlesztése. Tercium Kiadó.
Süskind, Patrick (2014): A viadal. In:Süskind, Patrick: A mélység kényszere. Három elbeszélés és egy elmélkedés. Partvonal Könyvkiadó. 17-43.
Szendrei Julianna (2005): Gondolod, hogy egyre megy? Typotex Kiadó.
Williams, Robert (2012): Luke és Jon. Scolar Kiadó.

Társasjáték és pedagógia kapcsán írtam néhány innen elérhető dolgot.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s