Mindenki iskolája

Nagy fába vágta a fejszéjét egy, a köztermezésben már gyakorlott osztály ebben a félévben. Témánk a fogyatékosság. Nem csak az osztálynak, de a Közterem csapat tagjainak is új ez a terület. A csapat egyedüli már-majdnem-gyógypedagógus tagjaként, egy szakdolgozati kutatás keretében csempésztem be az osztály életébe ezt a kérdéskört. Trénertársaim „beavatásáról” már nyáron gondoskodtam, mindannyian megtapasztalták a tervezett feladatokban való részvételt, hiszen fontos, hogy csak olyan helyzetbe állítsuk a tanulókat, melyet magunk is jól ismerünk. Ez ennél az érzékeny témánál különösen fontos szempont.

15069096_1199820226745837_5914616659825570253_o

A foglalkozások megkezdése előtt az osztály, és két külföldi cserediákjuk kitöltötte a Chedoke-McMaster- féle attitűdmérő teszt életkorhoz alkalmazkodó szóhasználatú magyar változatát (röviden: CATCH). A CATCH három dimenzió mentén vizsgálódik: tudás, érzelem és viselkedés. Mindhárom terület alapvetően meghatározza azt, hogyan reagálunk egy olyan helyzetre, mikor fogyatékos személlyel találkozunk. Legyen szó akár szabadidős tevékenységről, akár valamilyen közösen végzett munkáról, fontos, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű információval rendelkezzünk a fogyatékossági típusokról, a fogyatékos személyek mindennapjairól, a segítségnyújtás megfelelő módjairól. Emellett természetesen az érzelmi odafordulás: a nyitottság, elfogadás, empátia is elengedhetetlen, hogy olyan viselkedést mutassunk a fogyatékos személyek irányába, amilyet mi is elvárnánk magunkkal szemben. A félév foglalkozásának gyakorlatai mindhárom terület fejlesztését célozzák.

Az első foglalkozás még játékosabb keretek között a nonverbális kommunikáció nehézségeinek megtapasztalását célozta. Második alkalommal ehhez kapcsoltuk az érzelmek, arckifejezések és gesztikuláció útján való megjelenítését, felismerését. A nonverbális jelzések helyes felismerése nem csak a fogyatékosság témához köthető, a mindennapi hatékony kommunikáció szempontjából is jelentős. Fontos tisztában lennünk azzal is, hogy mi magunk milyen nonverbális jelzéseket használunk, illetve, hogy mások jelzéseit mennyire vesszük észre, mennyire értjük jól. Azoknál a személyeknél, akiknél hiányzik, vagy sérült az érthető verbális kommunikáció, ezekre a jelzésekre kell támaszkodnunk a kommunikáció során. Ennek a két alkalomnak a legfontosabb üzenete talán mégis maga az üzenet. Mármint a kommunikációs folyamatban jelen lévő üzenet, melyet a feladó – akár ha csak nonverbális jelzéssekkel is – küld a címzettnek. A nem „jól”, nem érthetően kommunikáló fogyatékos személy esetében fontos, hogy életkorának megfelelően kezeljük, kommunikálni kívánt üzenetét, a fizikai szükségletektől elrugaszkodva, nyitottan értelmezzük. Ha nem megy gördülékenyen a dolog, keressünk másik módot a „beszélgetésre”, olyat, amely partnerünk számra is könnyen kivitelezhető. Erre volt egy példa az „Igen-nem” játék, mikor is a feladó csak a konvencionálistól eltérő igen/ nem jelzéseivel válaszolhatott a címzett eldöntendő kérdéseire, így eljuttatva az üzenetet: „Menjünk már le a Garfieldoba egy üdítőért!”

A harmadik alkalom a fizikai téren megtapasztalható dolgokról szólt. A hétköznapokban nem sokszor, talán csak egy-egy kellemetlenebb orvosi vizsgálat esetén gondolkodunk el azon, hogy mennyire intim dolog is az érintés. Egy egyszerű színező segítségével könnyedén végiggondolható, mely testtájaink esnek intim, privát vagy éppen nyilvános kategóriába. Az összkép pedig egyértelmű: nem igazán szeretjük az ismeretlenekkel való fizikai kontaktust, de még csak azt sem bírja mindenki, ha a strandon a vízen kívül bikiniben kéne lenni. Vannak viszont helyzetek, mikor ezeket a határainkat tudatosan ki kell tolnunk. Ilyen lehet a már említett orvosi vizsgálat (és akkor most gondoljunk azokra, akiknek sajnálatos módon rendszeresen kell ilyenen részt venniük), de akár egy szalagavatós keringő is. Nem csak helyzetek, de különböző szakmák esetén is igaz ez. Az orvosok mellett a pedagógusok, a gyógypedagógusok pedig kiváltképp nap, mint nap, akár tudattalanul is elengedik ezeket a határaikat. A foglalkozás legnehezebb pontja a 15 perc csend névre hallgató feladat volt. Ebben egy választott, vagy kapott pózban kellett 15 percig csendben és mozdulatlanul feküdniük a tanulóknak. Tapasztalatunk szerint ebben a deprivációs (valamitől megfosztott) helyzetben nagyon feszült állapotba kerül az ember, így az eredeti 30 perc helyett, csak 15 perccel mertünk próbálkozni. Nagy meglepetésünkre ez a 15 perc nyugi nem hogy nem tette feszültté a srácokat, hanem kifejezetten jól esett nekik. Az egész napos rohanás, hangzavar, elvárások között jól esett egy kis „semmi”. Nem kellett semmire gondolni, még a mozgásra sem kellett energiát pazarolni. Persze 30 percet már ők is biztos frusztrálónak találtak volna. A feladat üzente azonban így is átment. Milyen az, ha bármennyire is szeretnél, nem tudsz megmozdulni. Súlyos mozgáskorlátozottság esetén sajnos ehhez hasonló helyzet is fennállhat. Rémisztő belegondolni, de egy szerencsétlen autóbaleset vagy egy vagány, de nem eléggé körültekintő fejesugrás következtében is érhet minket olyan sérülés, mely ennyire súlyos fizikai következményekhez vezethet.

14991197_1199819400079253_7859748782805924996_o

Az eddigi tapasztalatok alapján a tanulók mind a játékosabb, mind a komolyabb feladatokban szívesen részt vettek. A feladatok utáni reflexió, megbeszélés azonban olykor nehezen megy. Ennek természetesen sok oka lehet, de egyik egészen biztosan a téma komolysága és az ismeretlenség. Melyik megnevezést használjam? Hogyan fogalmazzak? Kimondhatom ezt vagy azt a gondolatomat? Hogyan tűnhetek a „legpíszibbnek”? Elterjedt kifejezés ez mostanában. Remekül visszaadja azt a megfigyelést, miszerint nem érintett személyek pontosan tudják, hogyan kell fogyatékos személyek társaságában viselkedni. Ez is egy olyan vonatkozás melyet a feladatok által szeretnénk formálni. Ne azért viselkedjünk így vagy úgy, mert így illik, vagy így kell. Néhány alapvető, de helytálló információ birtokában és megfelelő érzelmi viszonyulással, valóban úgy viselkedhetünk fogyatékos személyekkel való találkozás alkalmával vagy közös tevékenység közben, hogy a szükséges segítségadás mellett ne érje őket megkülönböztetés, hiszen mindannyian a társadalom egyenlő tagjai vagyunk.

A következő alkalmakon az egyenlő esélyű hozzáférés kerül a középpontba. Mit tehetünk ezért? Milyennek kéne lennie egy iskolának, hogy mindenki számára megfelelően elláthassa funkcióját? Mit kéne változtatnunk? Milyen egy iskola, ami mindenkié?

15000178_1199818970079296_8891407008616162336_o

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s